Aggkorba értem, kétségteelen. Barátaim, volt iskolatársaim hasonló sorúak. Legtöbbször lemondásaikról értesítenek: nem utazunk, nem megyünk sehová. Költségeink legtöbbször egészségünk fenntartásával állnak összefüggésben.

Mit lehet tenni ellene?

A természettel összefüggésben nincs könnyű dolga az embernek. A szervek elhasználódása természetes folyamatnak tűnik.

Mégis...

Én lelkileg igyekszem felkészíteni magam a nehézségek elviselésére. Visszagondolok színészkoromra. Amikor színpadra kellett lépnem, még a fejfájásom is megszűnt. Előadás végére el is felejtettem. Legtöbbször nem is tért vissza. Ebből arra következtetek, hogy az érzések nem egyszer szubjektív önértékelésből fakadnak. Azaz magunk alávetése egy nagy koncentrációt igénylő feladatnak, átrendezi őket.

Visszagondoltam gyerekkoromra, és rájöttem, hogy legtöbbször még arra a napra se fordítottam gondot, amely épp eltelt. A másnap érdekelt. Erre törekszem most is. Parancsba adom magamnak, hogy a kitűzött célokra koncentráljak. Azokra az órákra, amelyek jönnek. Persze, elkerülhetetlen, hogy ne jöjjön elő a múlt, de igyekszem tudatosítani, hogy az már csak emlék. Nem valóság. Életem mindig a jelenben zajlik. Ha bármit akarok is magamtól, ebben az idődimenzióban kell megterveznem azt, amit el szeretnék érni. Vagyis igyekszem racionálisan felfogni magam.

Szerencsémre olyan társam van, aki élettel van teli. Feladatokkal. Jön-megy. Igyekszem támogatni ezekben. Amikor elmeséli a történteket, az életről szólnak a szavai.