Orbán Károly
író-színész
https://drive.google.com/file/d/1GDotkFeiU5UxYebWGx9JN01cyJdzt6Eb/view
Halottak Napján kimegyünk a feleségemmel a közelben fekvő pici temetőbe, és gyertyákat gyújtunk elhunyt szeretteinknek. Ő édesapját, testvéreit és anyját gyászolja, amikor meggyújtjuk az apró lángokat. Én elsősorban Édesanyámat. Szülőfalum, a Brassó megyei Apáca temetőjében alussza örök álmát. Finom mosolya mögött meg nem érdemelt szenvedések, bántások húzódtak meg. Vele együtt gyászolom Apámat, aki egy nagyon távoli helyen, a román tengerpart közelében, névtelen sírban fekszik. Egy májusi éjszakán jöttek érte, és vitték oda, ahol három hónap után véget vetett az ugyancsak meg nem érdemelt büntetések sorának, özvegyen hagyva harmincnégyéves Feleségét, árván három fiúgyermekét. Ő negyvenkétéves volt, amikor a kötelet a saját nyakába akasztotta a rabtábor szabóműhelyében.
Nyugodjatok békében kedves szüleim. Szeretettel gondolok Rátok. Öttagú családotokból már csak én vagyok élő. István bátyám és Csaba öcsém már Veletek van. Én várom csak, hogy csatlakozzam hozzátok. Béke poraitokra!
Avagy mi foglalkoztat...
Teljes mértékű gusztustalanságnak érezném, ha az ukrajnai háborútól szenvedő anyák fájdalmát összevetném a saját anyáméval. De amikor azt olvasom a számítógépemen minduntalan elém ugró médiatartalomban (https://index.hu/kulfold/2023/04/09/haboru-oroszorszag-ukrajna-deportalt-gyermekek-csaladok-ujraegyesitese-kepek/, mekkora sírás tört ki gyermekeken és anyákon, amikor erőszakos szétválasztásuk után ismét találkozhattak, óhatatlanul eszembe jut Édesanyám, aki kiskorú fiaival nézte végig 1950. május 9-én éjszaka, hogy a szekuritatés és milicista legények hogyan tartanak házkutatást az otthonunkban, majd egy teljes munkanap után lábát áztató szabómester Atyámra hogyan parancsolnak rá, kövesse őket. Soha többé nem láthatta férjét Anyám, sem a gyermekei az apjukat. Még a halálhírét is két hónap késéssel közölték. (Állítólag azért, hogy az idegenből falunkba telepített iskolaigazgató és párttitkár elmenekülhessen.) Anyám közel ezer kilométert utazott egy Navodar-i temetőig és vissza novemberben. Ott megmutattak neki egy földkupacot egy összetákolt léckereszttel, amelyen apám neve volt olvasható. Utána közölték vele a lágerparancsnokságon, hogy hét évig nem emelhetők ki a csontjai a földből, hogy megkaphassa otthon a végtisztességet. Nemhogy hét év, még egy se kellett ahhoz, hogy teljes szegénységben és kiszolgáltatottságban kössünk ki. Bátyám ugyanabban az évben érte el a 18. életévét. Még nem tudott szabni, ezért egy brassói román szabó, apám régi katonatársa segített minket a túlélésben. A klienseinek kiszabott nadrágokat az ingázókkal elküldte hozzánk, ezeket a bátyám összevarrta, visszaküldte neki, és ő kifizette nekünk a munkadíjat. A sztalinista román állam viszont ezt se viselte el sokáig. Még ugyanabban az évben elvitte a bátyámat katonának, ráadásul egy olyan bukaresti katonai egységbe, ahol a leghosszabb volt a szolgálat, és a leghosszabb az út hazáig. (Nem tudom, van-e olyan állam a földkerekségen, amely özvegyet és családját így kezeli.)
Családom összes tagja meghalt már. Egyedül én maradtam, hogy a kárpótlási törvényrendelettel élve kérjem azt, ami kérhető.
Meg is ítéltek havi ötszáz lejt.
Mondjak többet?