2023. 08. 24.

Most nem kérem a segítségedet. Nem olyan súlyos a baj. Legalábbis bennem. Még bírom. Nem kívánlak követni.

Diákéveim alatt Te mentettél meg. Igaz, Anyámra való hivatkozással. Nem szerettem volna „bevinni” neki azt az ütést, amit a Te öngyilkosságod jelentett számára. Ugye igazat adsz nekem. Nem érdemelte volna meg, hogy a férje után a fia is... Belerokkanhatott volna.

Azok, akik Téged a Duna-csatornához vitettek, utódaikban élnek tovább. Nem mondom, hogy sokasodnak. Sőt, arra is vannak jelek, hogy az utódok közül sokan elhagyják ez elődeik által kijelölt utat, de számuk így is meglepően nagy. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy mit akarnak, de úgy tűnik, hogy az inspiráció, amit egymásnak nyújtanak, még sokáig kitart.

Hazajőve a Tokaji Írótáborból egyszerre rettenetesen, és ugyanakkor jól érzem magam. Rettenetesen, mert hülyét csináltam magamból a folyóiratokról szóló kerekasztal értekezés utáni hozzászólásomban. Jóérzés azért támad bennem, mert megerősített abban, hogy helyesen látom a világunkat. Vagyis azt a valamit, amiben nekem nemhogy nem terem babér, hanem kilátástalan lesz mindig a helyzetem. Én egy más világból, más kultúrából jövök. Ehhez annyiban van közöm, hogy magyarul beszélek és írok. A tokaji írótábor elé helyezett témából, illetve annak feldolgozásából két kerekasztal beszélgetésen, meg kellett értenem, hogy én nem ugyanazt értem, mint ők a felvetett témákból. A tankönyvekről szóló beszélgetésen szó se esett arról, hogy ahol magyarok élnek, és magyar iskolába adják a gyermekeiket minden egyed a tankönyvekben találkozik először az irodalommal. Ezekből, illetve a bennük rejlő anyag feldolgozásából nyerik identitásukat, illetve ezt képező morális és szellemi építőköveiket. Olyan lesz a társadalmuk. A magyarországi magyarok, illetve az őket reprezentáló beszélgetők csak annyit fedeztek fel a kérdésből, hogy a pedagógia szabadsága éppúgy hiányzik, mint a pénz a tanítók zsebéből. Slussz!

Ugyanez volt a helyzet a folyóiratokkal is. Finanszírozásuk volt az egyetlen tárgy, amelyben szót értettek. Olvasóik illetve azok a hatások, amelyek érik a lapokból, egyszerűen nem került szőnyegre. A Pénz, és Slussz, mondhatnánk itt.

Szánalmas.

Én a francia tévéből értesültem, évekkel ezelőtt, a finn tanügyi csodáról. A beszámolók irigységet keltettek a franciákban. Pontosabban azt a konklúziót vonták le, hogy pedagógiával foglalkozókat kell Finnországba küldeni, és megérteni általuk, amit a finnek csinálnak. Valószínűleg a finn tanárok fizetéséről is szót ejtettek, de nem ez volt a lényeg. Magyar szemmel ez az a határ, ameddig vizsgálni kell a finn rendszert. Slussz!

Mai politikai gondolatom:

         Magyarország kicsi ország, ezért a polgársága kispolgárság. Ennek pedig kicsi, intim dolgok kellenek. Ha a határokon túlra száműzött magyarokra gondol, megrémül. Nem kellenek. Velük együtt kikerülünk a kicsiség állapotából, és ez katasztrófa. Így érzi és gondolja a kispolgáriság jegyében született kultúrában élő legtöbb magyarországi magyar.

 

2023. 08. 25.

Kedves Apám!

Két ún. podcastot hallgattam végig ma. Az egyiket Bod-Péter Ákos követte el, a másikat Kéri László. Az elsőt igen nehéz volt füllel, aggyal és rációval követni. A leépülés nyilvánvaló jelei is megfigyelhetők voltak benne. A második, a Kéri-féle már több élvezetet nyújtott. Jó volt jól dokumentált előadását hallgatni a Fidesz megalakulása előtti időkről. A vége viszont még élvezetesebb lett. (Lehet, hogy még egyszer meg kellene hallgatnom. https://hang.hu/komporszag/keri-laszlo-egyre-jobban-lathato-a-kormanyzas-csodje-komporszag-156945) Jó volt hallgatni a tanácstalanságát egy olyan embernek, aki egyetemi katedra tövéből nézte és látta a világot, és úgy hitte, hogy onnét látható a legjobban minden. Merem remélni, hogy abban, amit ő zavarosan lát, én jobban otthon vagyok. Úgy érzem, a Kéri ellenség is jobban otthon van benne.

 

2023. 08. 29.

 

Kedves Apám!

Mint láthatod, nem mindig írom végig a pillanatban kirajzolódó, valóságról szóló gondolataimat.

Nem tartom érdemesnek kikerekíteni őket.

Ma a Tokajban megismert költőt, Török Nándort olvastuk feleségemmel a nekünk dedikált kötetből, illetve őt magát hallgattuk.

Irigyelnem kellene, de nem teszem. Egyrészt képtelen vagyok erre a rútságra, másrészt örülök, hogy meglelte mellettem élve egy ember a sikert. Versei minden dicséretet megérdemelnek. Utalás és asszociációs hálójukkal lekötnek. Formai kísérletei – vagy még inkább találmányai – jól illeszkednek a mondanivalóhoz.

Én továbbra is foglya maradok „magunknak”. Neked Apám, 1908-tól 1950 augusztusáig tartó életígéretednek, és magamnak, aki nem tud, vagy talán nem is akar megszabadulni mindattól, amit a te életíved illetve bennem történő folytatása tartalmaz.

Egyre kristályosabban áll előttem, hogy én a hajdani Apáca kisgazda közösségének a része vagyok, és nem azé a világé, amelybe „áttanultam”, átgyakoroltam magam.

Paradoxon ez a javából. Tehát megoldhatatlan.

Török Nándi a kertépítés mellett azt a költészetet is megtalálta, ami hozzám is illene, ha költő lennék.

De én nem vagyok az. Fáj a mi világunk elpusztulása. Azoké az értékeké, amelyeket hordozott. Barbár hordák taposták szét, és nem tudok mihez kezdeni magammal. Mint maradványok fityegnek rajtam múltunk emlékei.

Abbahagyom most is az írást. Az utolsó mondat kezdett klasszikussá kerekedni. Nincs nagyobb hazugság a kor és költészete között húzódónál. Nem útálom az utóbbit – sőt tisztelem művelőit -, de nem állok közéjük.

Mit kellene tenni?

Nem hiszem, hogy rájövök valaha is.

Tehát folytatom, amit elkezdtem. Nem magamban hiszek, hanem az életben.

 

2023. 08. 30.

 

Kedves Apám!

Bármerre nézek, ugyanazt az intellektuális és morális állagot kell látnom. Az ország helyzete olyan, amilyen. Jó kezekben van-e a gazdaság? Nem tudom. Kulturálisan azonban Henri Bergson jut eszembe, aki szerint a múlt betüremlik a jelenbe. Cím és rangkórság! Pénz az egyetlen értékmérő! Az egyszerű emberek lenézése! Nemzet pedig nincs, csak a demagógiában. Átélten? Valami pislákol a mélyben, de a nyilvánosság előtt illik szégyellni. Hungarikum ez a javából! Mert ilyennel nem találkozni sehol.

 

2023. 09. 02.

 

Kedves Apám!

 

Valószínűleg egyedül vagyok Kelet-Közép-Európában - Magyarországon és Romániában mindenképp -, aki nem arra büszke, hogy mit ért el a társadalmi – ne adj isten, politikai – ranglétrán, hanem arra, hogy börtönben volt a Ceausescu-rendszerben. Mint tudod, ez egyáltalán nem akadályozott meg egyetlen percemberkét se abban, hogy befogadja K. M. kollégám rágalmát: miszerint besúgó vagyok. Talán nem túlzás, ha kijelentem: egyenesen szükségük volt arra a hitre, hogy ők, akik igyekeznek mindent elérni, ami egyáltalán elérhető a világban, emeltebb fizetésük, rangjuk árnyékában tisztességesebbek annál, aki ezekben messze mögöttük áll, ráadásul még becstelen is. Ők, nyilván, nem ilyenek.

Megtörtént a rendszerváltás, s a naiv lelkek, engem is beleértve, azt hitték, hogy ami természet ellen való eltűnik, s ha nem is egyszerre, mégiscsak beáll az a rend, amelynek keretei között, aki munkája és tehetsége alapján joggal hiheti, hogy elől áll, nem a percemberkék mögött kullog az erkölcsi és társadalmi megítélés tekintetében, a ranglétrán. Megbecsülés és elismerés övezi előbb-utóbb.

Hát, nem. Az említettek tele vannak energiával, és újból elérnek mindent, amit az emberek kitüntetésnek, elismerésnek, díjnak tartanak.

Különösen szembetűnő volt ez a Tokaji Írótáborban is.

Két kerekasztal-beszélgetésen tárgyalták a folyóiratokat és a tankönyveket mint az irodalom fórumait. Ha azt hiszed, hogy egyszer is felmerült bennük az a „sejtés”, hogy a magyar társadalom közismert morális és szellemi alacsonyságáért ők is felelősek, tévedsz. Bőszen beálltak mindazok szidalmazásába, akik nem juttatnak nekik elég pénzt... Pénz és pénz! Ez az istenük. Ezerféle variációban – pontosabban: közhely-meghatározásban – elővezetik. És tudják, hogy hitelesek maradnak, mert az általuk félrevezetettek, az ő „narratívájukat” fújó ezrek és százezrek értik az ő beszédüket, az általuk használt fogalmakat.

Ha valaki más oldaltól közeledik a témához – mint én, a gyámoltalan -, bizony-bizony szégyenben marad. (Ha nyíltan beléjük rúgok, valószínűleg akkor is félbeszakítanak, de kevesebb ódiummal.) Én ugyanis azt a nézetet képviselem – különösen Tokaj után -, hogy a sajtó fölötte felelős a sok ferde ítéletért, rossz fogalomhasználatért, amibe lépten-nyomon beleütközöl a sajtófogyasztók – az én megfogalmazásomban sajtóhülyék – között. Azokat értem alattuk, akik kritikai apparátus hiányában egy-egy az egyben felmondják nekem a napilapok és egyéb sajtótermékek „narratíváit”, ha felmerül bármilyen kérdés is közöttünk.

Tankönyvek tekintetében nehezebb helyzetben vagyok. Hogyan is tudnám bebizonyítani, hogy az iskolák nem végezték el a rájuk eső népnevelő munkát, amikor az ország, a nemzet állapota kerül terítékre? Pénz! Pénz! Ordítják a képembe megfellebbezhetetlenül. (Ezer példát tudnék felhozni igazam bizonyítására, de a falka üvöltése elnyom minden racionális érvet.) Hogyan is tudnám bebizonyítani, hogy nem modernek, vagy korszerűek azok a magatartások, amelyek lenézik az egyszerű embert? Hogy ordítóan sértő és szégyenletes, amikor nagy nyilvánosság mellett megaláznak naiv lelkeket? (Magam előtt látom az X-faktorok és egyéb ilyen műsorok kezdeti szakaszaiban jelentkezők kigúnyolását, akikről egyértelmű, hogy nem rendelkeznek a célnak megfelelő műveltséggel, ráadásul hamis képzeteik vannak a helyes magatartás tekintetében, mert olyan helyekről, társadalmi rétegekből jönnek, ahol sötétségben hagyták őket.)

Ha látnád, kedves Apám, azokat a gyönyörtől kigömbölyödő arcokat, hallanád azokat az önelégültségtől zsíros hangokat, amelyek fogadják ezeket a szerencsétleneket, Te, aki egy kisgazda családból elindulva műveltté tetted magad, majd nősemberként, két rád szoruló gyermek és anyjuk mellett megtanultál zongorázni, hogy orgonista-kántor lehessél! Minden bizonnyal elszégyellnéd magad helyükben.

De hát ők az utódok! Ők azok, akik beszereztek minden címet és rangot ahhoz, hogy megalázhassanak másokat, akik élet- vagy születési körülményeik miatt rettenetesen mélyről tekintenek az ég felé.

Tokaj arról is meggyőzött, hogy Mikszáth tanulni jöhetne a mai Magyarországra rang- és címkórság tekintetében. Ha valaki említésekor nem sorolnak fel legalább egy címet, azt hinnéd, hogy az illető ugyanolyan helyzetben van, mint a „bikicsunájok” az X-faktorba jelentkezéskor. Gyanúval telt szemmel, idegenként tekintenek rá. Boldog lehet, ha egyáltalán számba veszik és megszólítják.

Amúgy fantasztikusan megszervezett és jól zajló volt a Tokaji Írótábor 23. Örülök, hogy ott voltam a feleségemmel. Egy-két kiemelt műveltségű illetve érdekesebb emberrel is megismerkedtünk. Nyiba és Török Nándor költő társaságában reggeliztünk többször is. Megismerésük rangot adott Tokajnak. (Figyelmeztetett is a tábor: átléptem a nyolcvanas küszöbön. Koncentráló képességem nem a régi. A nagy vágták a sztrádán alaposan lemerítik energiaszintemet.)

 

2023. 09. 05.

 

Kedves Apám!

 

Múlt éjszakai álmatlanságomban elgondolkoztam: miért szólítalak így? Miért nem mondom: édes apám? Azért nem, mondtam magamnak, mert székelyföldön ez a szokásos megszólítás. Leírva: édesapám. Akárcsak az édesanyám. Én nem vagyok ugyan székely, de elég közel éltünk Székelyföldhöz ahhoz, hogy érintettnek érezzem magam. Mi Apukának szólítottunk. Mint senki más Apácán. Anyuka annyira furcsán hangzott a falubelieknek, hogy sokan így szólították meg anyánkat, mert névnek gondolták.

Persze, Mikesre utal leginkább a Kedves Apám. A Rodostóból küldött levelekre. (Bár, mint tudjuk, vannak Édes-sel is megszólításai.)

 

 

2023. 09. 06.

 

Kedves Apám!

 

Egyre többször érzem korom terhét az agyműködésben. Rendkívüli memóriám ki-kihagy.

Tegnap például kigondoltam valamit, amit fontosnak éreztem megörökíteni. Ma nem jut eszembe. Remélem, a későbbiekben visszatér fejembe a „mag”.

Nem egyszer forognak agykerekeim a Tokaji Írótábor 23 kerekasztalbeszélgetésein. Témájuk A folyóiratoktól a tankönyvekig – Az irodalom fórumai címet viselte. Először belterjesnek tűnt, jobban utána gondolva úgy éreztem, hogy igen fontos területet vett célba a felvetés. Hozzászólásomban csak köröztem körülötte. (Meg is állítottak.) Jobban koncentrálva, és megállapítva, hogy az a kerekasztal-beszélgetés, amely lezajlott, és a folyóiratok finanszírozási kérdésénél nem jutott tovább, tökéletesen tükrözte a magyar intelligencia egymást fertőző rothadtságát. Még csak utalásban se vetette fel, hogy a folyóiratoknak – hozzájuk számítva az elektromos médiát is -, igen nagy a felelőssége az országban, a magyar társadalomban (nemzetről illetlenség beszélni) uralkodó zűrzavarról olyan fontos kérdésekben, amelyek magyarrá teszik az említetteket. Azaz a kultúráról, a nyelvről, a történelemről, pontosabban: a közbeszédben ma már megszokottá vált „magyarellenességről”. Tulajdonképpen nem is ez a baj, hanem a megszokottá válás által okozott kár, illetve annak a hiánya, ami ennek árnyékában nem tud felszínre kerülni, mert nem kap nyilvánosságot. A hamis hitek, fogalomzavarok, önártó képzetek.

2023. 09. 07.

 

Kedves Apám!

 

Ma éjszakai álmatlanságom – tartott fél négyig -, és reggeli ébredésem után ilyen optimista gondolatok forogtak a fejemben, mint az alábbiak.

A magyar intelligencia mint társadalmi osztály előtt óriási fejlődési lehetőségek állnak. Felvilágosodás! – így kell hívni azt a szakaszt, amelyen reményeim szerint előbb-utóbb végig megy. Ezen első könnyű lépésként el kell hagynia azt a rang- és címkórságot, amely minden korábbi korszakon túl tesz. Második lépésként – ami kissé nehezebbnek ígérkezik – le kell vedlenie az egyszerű emberek lenézését.

Ha megteszi, nem kizárt, hogy eljut az Egyenlőség francia forradalomban meghirdetett eszméjének a valóságba ültetéséig. Kicsi a valószínűsége, hogy én is megérem ezt, de reméljünk.

Persze, sok más lépés is kell ahhoz, hogy bekövetkezzék e korszak. Fel kell adnia az  említettnek a létformájával, önfelfogásával harmonizáló, tulajdonképpen pejoratív elitizmusát. A kritikátlan és gusztustalan Nyugat-imádatát. A gyűlöletet mint lelkiségének a kifejezési formáját.

Ha megteszi ezeket – higgyünk abban, hogy képes lesz rá, minden kedvezőtlen előjel ellenére -, talán még a nemzetét megillető Testvériség érzete is meghonosodik benne. Meg kell nyugtatni persze, hogy ez nem fog ellentétbe kerülni az Emberiség iránti (tulajdonképpen Nyugatot jelentő) lobogásával.

Higgyünk benne, kedves Apám, hogy a nagy jövő előbb keveseket, majd sokakat magával ragadó lehetősége szárba szökken a kiszikkadt talajon. Félve mondom ki, de talán átéltté válik Ady mondása is a másik ember iránti érzéseiben: ...”minden ember Fenség”. Meg kell nyugtatni, mint a gyermeket: nem egyformaságot hordoz e kijelentés, hanem Egyenlőséget. Hátha eljutunk mi is 1789-ig az intelligencia által nagy energiákkal őrzött ugaron.

 

2023. 09. 13.

 

Szürke minden elmélet, drága barátom, s zöld az élet aranyló fája – mondta a nagy Goethe. A magyar intelligencia tagja kívülről fújja. Még akkor is, ha álmából felébreszted. Miután legyőzte az ilyenkor még meglévő macskajajt, és értelme működni kezd, rohan, hogy letegye voksát valamelyik elmélet mellett. Enélkül nem létezhet ugyanis. Ez a napi betevője. Ennek birtokában nézheti le egyszerűbb embertársait. És ennek fényében találja meg azt az uralmi hátsót is, amelytől elért eredményeiért jutalmat nyerhet.

 

2024. 01. 23.

 

Irtózattal tapsztalom mind Erdélyben, mind Magyarországon, hogy a szocialista időkre való megemlékezésekből mindig kimaradnak azok, akik a történelmet elhurcoltként, táborokba zártakként vagy megrokkant és némaságra kötelezett hazatérőkként élték át. Az áldozatokról, némán szenvedőkről, vagy azokról, akik "csak" dolgoztak és családot neveltek - nemegyszer megalázó körülmények között -, szó se esik.  Nem tudom, kozép-európai specialitás-e ez, vagy egyetemes érvényű? "Véletlenül" mindig olyanok töltik ki a közfigyelem "homlokterét", azokról szól a "narratíva", akik a vörös zónában, legtöbbször "sarzsiként" élték le az életüket. Az előbbi kategóriák mindig kimaradnak a névadásokból, lassanként az utalásokból is.

2024. 02. 19.

Kedves Apám!

Nehéz a lelkem. Kezembe került az a besúgói jelentés Nyilatkozat címen, amit Dankó László írt 1949- aug- 24-én "s. k." Elolvasva most már tudom, hogy a román szekuritate internetre feltett irataiban, miért szerepelt az ellened felhozott vádak között az is, hogy "Tito adeptje" voltál. (Majd ide másolom a Dankó Nyilatkozatát. Most nincs erőm hozzá.) A véletlen úgy hozta, hogy épp Moliere Tartuffe-jének a megtekintésére készülök a zalaegerszegi színházban, és elővettem a darabot. Felismertem, hogy Tartuffe-öt fogadtad a házadba, mielőtt elvittek a Duna-Fekete tengeri csatorna kényszermunka táborába, csak ő nem az egyházhoz tartozott, hanem a Román Kommunista Párthoz már1946 óta, mint büszkén vallja "Nyilatkozat"-a élén. Erre, gondolom, te is rájöttél, és ezért vetettél véget önkezeddel 1950 augusztusában ez életednek. (Én azt is hozzáteszem, hogy léteddel nem akartál ártani nekünk. Rendkívüli ember voltál. Így ismert mindenki.) Miközben Dankó ette nálunk az ebédeket, és te ingyen készítettél számára ruhát, ő jelentett. 1993-ban felkerestem brassói lakásán, hogy mondja el ő maga, mi történt tulajdonképpen, amikor egy májusi éjszakán megverték a kapunkat, és te kimentél, hogy beengedd a rendszer karhatalmi képviselőit, hogy örökre elvigyenek fiaid és Anyánk mellől. Érdekes módon, fogadott. Megnyugtattam, hogy nem számon akarok kérni tőle bármit is, hanem kíváncsi vagyok az akkori időkre. Barátaimmal fogadtam, hogy a következő alternatíva szerint fog viselkedni: vagy azt mondja, hogy akkori hitem szerint  cselekedtem, vagy azt, hogy nem emlékszem semmire. Mit gondolsz, mi jött be? Senkiházi hitvány ember volt, és az is maradt örökre. Te nem úsztad meg a vele való "barátság"-ot, mint Moliere Orgonja. Most is idegen földben nyugszol, mert amikor Anyánk felkereste 1950 novemberében a sírodat a rabtábor temetőjében - azért ekkor, mert a halálhíredet csak októberben közölték, és nem augusztusban, ugyanis Dankónak előbb el kellett menekülnie a faluból -, azt közölték, hogy hét évig nem szállítható haza a holttested. Közben olyan mélyre kerültünk anyagilag, hogy teljesen tehetetlenné váltunk, majd mindenki meghalt a családunkból, egyedül én létezem még, én hordozom az emlékedet csak. Nem merek fogadalmat tenni, hogy arról a helyről, ahol eltemettek legalább egy marék földet haza hozok az Anyám sírja mellé. 81 elmúltam. De megpróbálom. Te negyvenkettő voltál, amikor meghaltál. Kisöcsémnek kell szólítsalak, amikor találkozunk a másvilágon.

2024.03.01.

Döbbenet, hogy mik történnek. Vigyáznia kell az embernek, hogy ne veszítse el az eszét. Írok egy jegyzetet a Fecebookra, mire teljesen váratlanul Hetényi Tamás Attila - akivel ugyan nem értünk egyet politikailag, de egyebekben baráti szinten érintkezünk -, reagál. Én azt kívántam kifejteni, részletezés nélkül, hogy már a saját számítógépemben is utánam nyúlnak, amikor olyan témához nyúlok, amit az ellenzék felkapott - nevezetesen a bicskei gyermekotthonnal kapcsolatos elnöki kegyelemadás -, és vég nélkül nyúzzák. Alföldi Róbert véleménye feldühiített, ezért gép elé ültem, és kifejtettem, hogyan látom én, aki a büntetés-végrehajtás sajtóirodájának a munktársaként jártam ilyen otthonokban, és foglalkoztam is ilyen ügyekkel, de mire a jegyzetem végéhez értem, egyetelen pillanat alatt eltűnt a szövegem. Ezt adtam ki magamból két vagy három mondatban. Erre Attila tudtomra adta, hogy a felület gazdájának kötelessége eljárni az ellen, aki "törvénytelenséget" követett el, illetve ennek a gyanúja állt elő.

Másodszor fordul elő velem ilyen. Első esetben a libernyákokkal kapcsolatban jegyzeteltem valamit, mire Farkas Tibi és Tiborcz Iván reagált negatívan. Utóbbi odáig ment, hogy egy következő jegyzetben felállított egy névsort azt szuggerálva - de az se kizárt, hogy kimondva - én is közéjük tartozom. Vitaszerűvé vált a jegyzetváltás, amibe beleszólt Németországból a volt iskolatársam, és azt kérdezte Ivántól, hogy kapod-e még a pénzt Sorostól. Mint aki olajat öntött a tűzre! Lobot vetett az internet.

Én ugyancsak pejoráló módon, nem Ivánnak célozva direktben, de indirekten mindenképp neki, azt fejtettem ki egy mondatban az iskolatársamnak, hogy a dolgok megértéséhez műveltségre és nem félműveltségre van szükség, nem innen-onnan összekapart műveltségi szurrogátumra. Mélyütés volt ez részemről. Véget vetett addigi, évek óta folyó üvöltözéseinknek Ivánnal. Pontosabban, én már hosszú ideje véget vetettem ezeknek, mert rájöttem, hogy Iván kiváló dzsesszzenés, de a magyar nemzethez való viszonyunkban irtózatos különbségek vannak, és ezek áthághatatlan akadályt jelentenek olyan tárgyak megvitatásában, amelyek hozzá kötődnek.

Jelenleg következő a helyzet. (Kötődik a Hetényi Tamás Attilával kialakult helyzethez.) Jegyzetet írtam, ami az utolsó passzus utáni perc végén ugyancsak eltűnt. Ezt nem az internetre írtam, hanem a Word programba, és kis idő után sikerült előkaparnom.

Íme:

Tartuffe

Gyermekeimnek

A véletlen úgy hozta, hogy akkor vehettem kézhez annak az embernek a jelentését apámról, valamely romániai szervhez 1949-ben - minden bizonnyal a szekuritatenak írta -, amikor a zalaegerszegi színház Tartuffe című előadásának a megtekintésére készülődtem.

 (Megpróbálom a honlapomon megjelentetni. Hátha sikerül. És akkor a linket is közlöm, amelyen megvizsgálható.)

 Ártatlannak tűnik.

Csak… Apámat 1950 május kilencedikén éjszaka elvitték otthonról. Felesége és három gyermeke nemsokára egy tengerparti kényszermunkatáborból küldött, román nyelvű postai levelezőlapot olvashatott, amit az apa s. k. írt. Továbbiakban még három ilyen lapot hozott a posta – havonként egyet -, majd szünet következett.

Anyám a szünet idején is küldte apámnak a havi ötkilós csomagot, de nem jött semmilyen reakció se rá.

Október végén kiderült, hogy apám már augusztus óta halott.

Anyám november elején elutazott a rabtáborhoz, ahol megtudhatta, hogy férjének és gyermekei apjának a tetemét hét évig nem viheti haza.

Még csak annyit a fentikehez, hogy az az említett ember szinte naponta bejárt hozzánk. Gyakran velünk ebédelt. Apám ingyen készített számára ruhát. A gondolatait megosztotta vele.

Moliere már 1664-ben megírta, hogy mi fog történni apámmal. Persze, a francia komédiaíró darabjában a király a végén nem őt viteti rabtáborba, hanem Tartuffe-öt. Ő és családja megmenekül.

(A fenti írásom akkor tűnt el a szemem elől, amikor idáig jutottam, és kb. egy perc szünetet tartottam. Nem tudom, milyen „törvénytelenséget” követtem el, amiért a hosztolónak be kellett avatkoznia? Segítsetek.)

Hát, ez a helyzet Apám a mai Magyarországon.

 

 

2024.10.20.

Kedves Apám! Nem hittem volna, hogy a véres XX. század után létrejön egy ilyen, mint ez: a XXI-ik, amelyben a magamfajta – vagy írjam azt, hogy a magunk fajta – irigyli a halottakat. Te, az öngyilkosságoddal, ezt világosan ki is fejezted.

Az én esetem azért furcsább a tiédnél, mert én az életnek, ennek az egyedülálló, nem tudni honnan jövő, merre tartó csodának, misztériumnak a csodálója, hogy ne mondjam: szerelmese vagyok.

Most mégis irigylem a halottakat.

Nem is tudom, hogy röhögjek-e vagy sírjak, amikor a magyar megmondó emberkék – mindannyian a HA-Ha-ideológia elkötelezett hívei – összeülnek beszélgetni. Úgy tesznek, mintha értelmeznék a világot, holott szó sincs ilyenről. Egyszerűen csak engednek a HA-HA-nak. Más nem is fér a tudatukba, az ingyen megkapott élethez valók után.

Ilyesfajta beszélgetést sikerült elkapnom az interneten. Lásd te is: https://www.youtube.com/watch?v=XRegAdsZ38w

Mindketten felmondják ismét, amit már régen mondanak. Gyűlöletük nem ismer határt. Se szégyent. Szentkuthy Miklós mondása a Prea-ből, mely szerint: Leville-Touqué… számára mindig az volt a legnagyobb misztérium az életben, hogy vannak emberek, akik minden ízükkel és gondolati képességükkel mernek, szégyenkezés nélkül, egy trivialitást életük mozgató okává tenni irodalmi szintű kifakadás velük szemben, holott csak a pöcegödör „illata” illik hozzájuk. Ilyen „mélyről” szól minden okfejtésük.

Félek, te is ugyanazt fogod mondani kedves apám, mint a hozzám közel álló kortársaim: elkötelezett Fidesz-hívő vagyok, holott csak a racionalitás, és némi erkölcsi meg osztálybeli elfogultság beszél belőlem. Ti. a kisgazdáknál, azoknál, akik közül te is jöttél, nincs igazabb ember. Mindegyik a maga ura kíván lenni. Ennyi! Persze, mindent meg is tesznek érte. Pontosabban: tettek. Mert jött a II. világháború utáni csodavilág – az, amelyikbe te is belehaltál -, és felszámolta őket. (Zárójelben: semmi közük nem volt a Torgyán-féle „kisgazdasághoz”. Ehhez a hungaricumhoz.)

A világpanorámáról mit is mondjak. Mindenütt „ezek” uralják a társadalmakat. Fogalmam sincs, hogyan lehetne kizárni őket a megszólalás fórumairól, a médiából. Szólnak és szólnak, meg szólnak kértelenül, mindig, és sikerül bűzös mocsárrá varázsolniuk a közvélekedést.

Nem tudom, hogy a magyar nép meddig tud kitartani velük szemben. Mert egyelőre kitart. A politikai kínálatból azokat választja ki, akik hellyel-közzel az ő tudatukhoz közelebb állnak. (Mellettük vagyok én is, bár tudnod kell, hogy a 82. év küszöbén engem már igen kevéssé érdekel a magyarországi magyar köz. Legalábbis az idézettek szerinti.)

Hát, mára csak ennyit, kedves Apám.

Kicsivel később

Kedves Apám!

A szomszéd ország, ahonnét származom és ahol te meg Anyukám és bátyám nyugszik -  legkisebb fiad, mint tudod, a Dunába süllyesztette a hamvait hordozó urnát (itt jegyzem meg, hogy egy sirály sokáig lebegett fölötte, míg végképp le nem merült) – nem tagadja meg magát. Tegnap kiemeltem a postaládámból egy sokféle pecséttel ellátott borítékot, amelyben a Kovászna- megyei nyugdíjhivatal üzent. Gyors átfutás alapján a következőket írta: minden évben kétszer igazolnom kell, hogy élek. Másképp elveszik azt, ami tőlük jön. Vagyis a kárpótlás összegét ellopott gyermekkorom, a te halálod, Anyuka végtelen megaláztatásai miatt.  Hozzá teszem: amiatt is, hogy egy hatalmas zongora mellett sose tanultam meg zongorázni, pedig nagyon szerettem volna. Csak hát több tízkilométeres körben nem volt, aki tanítson. No, meg pénz se volt hozzá. Jobb kézzel gyorsan le tudtam játszani minden dallamot, de a bal kezemmel nem tudtam mihez kezdeni. Időnként azzal vádolom magam, hogy nem voltam eléggé tehetséges zeneileg. De ez nem igaz! Hogyan utánozhattam volna a jazz nagyságait, akik nem egyszer nem ismerték a kottát, mégis kiváló zenészekké váltak. Igen ám, de a mellettük állandóan szólt a jazz. Mellettem csak az est sötétjében hazafelé tartó részeg legények nótája szólt. Legtöbbször azt tartalmazta, hogy „megállj, megállj kutya Szerbia”. Azaz első világháborús katonanótákat gajdoltak. Azt is hozzá kell tennem, persze, hogy az olvasás szenvedélye legalább olyan erős volt bennem, mint a zongoramuzsika szeretete. Ezt ki is tudtam elégíteni.

A szomszéd ország üzenői azt is hozzátették – fekete humoruk nem ismer határt -, hogy ha változás állna be az állapotomban, értesítenem kell őket. Azaz, ha meghalok, jeleznem kell nekik. Nem rossz, ugye?

 

2025. 06. 01. 

Kedves Apám!

Úgy döntöttem, hogy előnevet veszek fel az Orbán Károlyhoz. Rövidítésben így fest majd: Ö.I. Orbán Károly, vagyis: Örökös Idegen Orbán Károly. Miért? Újra és újra meg kell állapítanom, hogy bármilyen társaságban idegen maradok. Még az olyanokban is, amelyekben szívesen fogadtak az elején. Nyitját abban vélem megtalálni, hogy soha nem üvöltök együtt a falkával. Olyankor is hideg racionalitással viszonyulok a felmerülő kérdésekhez, amikor erre semmi szükség. Ilyenek az ösztöneim.